Az eső szép. Hideg, bátortalan, gyanúsan nyugodt. Szürke és átlagos. Mégis gyönyörű. Szeretem.
Egyedül sétálok unott utamon hazafelé... Azt kérdezik, miért egyedül. Arra gondolok, hogy azért, mert te nem vagy velem. Pedig itt kellene lenned, mellettem. Miért nem vagy itt?
Azt mondják, kékül a szám. Arra gondolok, hogy vajon akkor is fáznék-e, ha te itt lennél. Nem hiszem, hogy fáznék. Amikor velem vagy, semmi mással nem törődöm, csak a jelenléteddel, és a nagy barna szemeiddel.
Azt kérdezik, miért nem engedek közel senkit magamhoz. Arra gondolok, hogy azért, mert még mindig rád várok. És senkit nem akarok arra használni, hogy melegen tartsa a helyedet. Vagy inkább hogy elfeledtessen téged. Az úgysem sikerülne. De ezt nem mondhatom. Inkább csak megrázom a fejem, és egy titokzatosan szomorú mosollyal rád gondolok. Úgysem értenék... Azt kívánom, bárcsak valaki értené!
Fagyos ujjaim görcsösen kapaszkodnak apró esernyőmbe, miközben arra gondolok, hogy mennyire nem véd meg engem. Fázom, és a ruháim ugyanúgy vizesek lesznek, és ugyanúgy belelépek a sárba, mintha nem lenne semmi a fejem felett. Te megvédenél engem. Nem csak az esőtől, de a legnagyobb vihartól is, ebben biztos vagyok.
Az eső megnyugtató. Csendesen hangos, és ritmustalanul kopog, mégis olyan könnyű elaludni, miközben hallgatom. A te hangod is ilyen. Talán számomra még megnyugtatóbb, még természetesebb a füleimnek, mint az eső. Elképzelem, hogy a hangodat hallgatva alszom el.
Énekelnél, csendesen, édesen, nyugodtan. Ahogyan szoktál. Úgy, mintha csak én hallhatnám és senki más. És csak én hallanám, miközben a szíved az arcom alatt dobog, és betakarnál a karjaiddal. És akkor nem esne az eső, és már nem fáznék. Talán soha többé...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése