Mi értelme van szeretni valakit, aki soha nem fog viszontszeretni? Jelen pillanatban úgy érzem, hogy teljesen fölösleges, teljesen hiábavaló a szeretetem valaki iránt, aki még csak rám sem néz.
Miért keresztezte a sors az utamat az övével? Miért kellett találkoznunk? Miért szenvedek? Kell hogy legyen valami értelme, próbálom keresni, bár nagyon nehéz. De akkor is találnom kell valamit, valamit talán saját magamban, ami bizonyítja, hogy igenis megéri. Megéri mindenki másról lemondanom csak azért, mert várom hogy egy nap eljön majd a csoda, talán...
Ha a sors ezt akarta, akkor biztosan volt valami oka rá. Nem hiába hozta össze a sok véletlent, amik szinte már túl nagy képtelenségek voltak ahhoz, hogy tényleg véletlenek legyenek. És nem hiába van az a bizonyos mosoly sem... Amikor velem van, úgy érzem, megéri minden szenvedés csak azért, hogy láthassam őt, még ha csak egy kis időre is.
Szeretni jó dolog. Nem szabadna szégyellni. Mégis el kell, hogy rejtsem előle. Hogy lehetne így is jó? Talán az lehet erre a válasz, hogy minden a pillanatban rejlik. Ha csak egy mosoly, egy pillantás, egy beszélgetés erejéig boldog vagyok, akkor már megéri. Ezekért a pillanatokért kell élni, és nem számít, hogy mi minden más van még a háttérben, elbújva... Hiszen azt úgysem tudhatja meg. Még nem.
Azt hiszem, meg kell tanulni, hogyan találjuk meg magunkban a békét akkor is, ha az elszalasztott lehetőségek fájdalma felemészt... Meg kell tanulni őszintén örülni a másik boldogságának, hiszen ha neki úgy a jó, hogy egyedül van, akkor boldog kell, hogy legyen. És mi más, ha nem az a szeretet lényege, hogy a legjobbat, a boldogságot kívánjuk a másiknak?
Távolról csodálni, reménytelenül szeretni, pillantással védelmezni... Nem hiszem, hogy lenne ennél boldogabb, mégis szomorúbb dolog a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése